• 

 

---

Legújabb történetem az "Álmok útján,,

 

A nevem Rose Maxwell, leendő színésznő. Nem félek megvalósítani az álmaimat. Szóval készülj vörös szőnyeg, itt jövök…!

…..Közel hajolt hozzám, tekintetét az enyémbe fúrta, s közben a kezét a tarkómra csúsztatta, végigsimított a nyakamon, amibe egészen beleborzongtam. Óh, azok a mély kék szemek, el tudtam volna veszni bennük. Másik kezével körülfonta a csípőmet, és magához húzott. Az én karom a vállán pihent, másik a derekán.  A közelségétől alig kaptam levegőt. Ez a magabiztos kisugárzás, ami áradt belőle kissé elbátortalanított, de mégis azon kaptam magam, hogy már szinte vágyom rá hogy végre megcsókoljon. Hogy csinálja ezt? Mit csinálsz Rose, ez csak egy színdarab. Szólalt meg egy belső kis hang. Mégis ahogy biztosan tartott a karjaiban, ahogy a mellkasunk összeért, és ahogy a lehetetlenül kék szemével nézett, attól el tudtam volna olvadni. egyre közelebb hajolt, a távolság lassan csökkent közöttünk, ez a lassúság már szinte felért egy kínzással. Ledermedtem. Az ajkunk már majdnem összeért és aztán…
A csók elmaradt. Egy lágy puszit nyomott a szám sarkára. És ennyi. A pillanat elillant, nekem pedig emlékeztetnem kellett magamat, hogy vegyek levegőt,mert úgy látszik Jace-től elfelejtettem ezt az amúgy mellékes tevékenységemet.
A többiek zajongása törte meg a beálló csendet. Úgy tűnt nem én vagyok az egyetlen aki lélegzet visszafojtva várta hogy mi történik, de most a fiúk füttyögni kezdtek, és az olvadozós lánydelegáció is irigykedve sóhajtozott.
- Hmmm…micsoda pasi…- hallottam Lora Woods hangját a színpad bal oldala felől. Ott ült az első sorban, és megbabonázva, csillogó szemmel nézte Jace-t, aki olyan gyorsan engedett el, hogy majdnem elestem. Épp sikerült megtalálnom az egyensúlyomat, mielőtt pudinggá lett lábaim miatt eleshettem volna, ezzel közröhej tárgyává téve magamat. Szerencsére mindenki Jace-t nézte, így nem vették észre az én botladozsomat, pár lányt kivéve, akik irigységgel vegyes undok pillantást vetettek felém. Én meg csak álltam ott, földbegyökerezett lábbal, míg Jace csatlakozott a színpad előtt álló haverjaihoz. Ők rögtön körülzárták és vállon veregették ,,vezérüket” s a már amúgy is kétemeletes egoizmusát növelő dicséretekkel árasztották el.
- Klassz voltál öregem…- mormolták többen is.
- Így kell ezt csinálni – fogott vele kezet Andrew.
- Jól el kaptad a csajt…- nevetett Chris.
- Nagyszerű volt Mr. Krawford – szólt Mrs. Karp – szépen formálja a karakter jellemét, kicsit megfűszerezve a saját személyiségével. – szája cinkos mosolyra húzódott. – Maga pedig Ms. Maxwell – az arca már nem volt olyan sugárzó, mikor hozzám fordult – vigyen bele több érzelmet, ne pedig úgy álljon ott mint egy darab fa!. – Még csiszolni kell a csókjeleneten. – fejezte be nyersen.
Hát ez mellbevágott. Micsoda bátorító szavak. Szeretem az építő kritikát, de ez túlzás volt.
- Ne reménykedj aranyom – fordult felém Jace önelégült mosollyal az arcán.
Megrezzentem.
- Mégis miben? – próbáltam olyan undok kifejezést ölteni az arcomra ami csak tellett tőlem. Jace ellenszenves volt, mióta először megláttam. Fekete motoros cuccban, a parkolóban. Hollófekete haján csillogott a napfény, mély kék szeme,éppen őt figyelte, keskeny szája széle vidáman görbült felfelé.
- Nincs csók – többen döbbenten néztek rá, még Mrs. Karp is fülelt, de nem szólt semmit.
- Hurrá, akkor nem kellesz utána két hétig mosnom majd a szám. – szóltam nyersen, mire ő felkacagott.
- Nem lesz csók – ismételte meg – csak élesben, az előadáson. – éles fény villant  a szemében.
Közömbös arcot vágtam, pedig a szívem dübörgött a bordáim között. Ha már a közelségétől így ledermedek, akkor mi lesz ha élesben a csóktól leblokkolok? Fenébe! Mi van velem? Ez csak egy szerep.
És mintha a fejembe látna, megismételte a szavaimat.
- Ez csak egy szerep, ne éld bele magad túlságosan – szólt lekezelően, és kisétált a teremből a kíséretével együtt.
Tudtam miről beszél. A színész szakmában a párt alkotók mindig túlságosan azonosulnak a szerepükkel, és az már túlmutat a színpadon. És bármennyire is utálom Jace-t, sajnos úgy látszik igaza van.
Mindenki engem nézett. Az arrogáns alak, milyen lekezelő volt. Mrs. Karp mentett meg.
- Tíz perc szünet – szólt. – Aztán újra próbáljuk a kávézós jelenetet.
Én hanyagul megvontam a vállam, majd a színpad elejéhez sétáltam, és leugrottam a nézőtérre, ott ahol már Roxi vár rám.

 

 

---

Hercegnőm...

 

Merre visz a lábam, még magam sem tudom

Csak megyek tovább, magányosan az úton

A hercegnőmre gondolok, vajon most hol lehet?

Vonzza-e őt is ez a szép nap és a környezet?

A hétnek végre van egy csodás napja

Hajam a szél borzolja, arcom napfény simogatja

Lágyan rezeg, csörög a mobilom, a haverok hivogatnak

Nem veszem fel, zsebembe csúsztatom, ők várhatnak

 

Hol lehet ő, mit csinál most?

Tudja-e hogy én épp rá gondolok?

Bolond voltam hogy egykor eldobtam

De ezt a tettem már rég megbántam

Egykor azt hittem meggyűlölt, hisz nem szólt hozzám

Levegő voltam a szemében, nem is nézett rám

De rájöttem lassan arra, hogy van még esélyem nála

A jég még nem tört meg, ennek is megvan az ára

Megtorpanok az úton, jobbra vagy balra?

Balra, valami ismeretlen erő hajt arra

És mentem tovább, ezen gondolkodva

Mit csinál most, hol lehet ma?

Majd pillantásom rátévedt egy közeli padra

S a szívem megdobbant, hisz nem más a hercegnőm ült rajta

A pad támláján ült , lábát felhúzva

A térdén könyökölt s fejét úgy tartotta

 

Ott ült egyedül, magányosan árválkodott

Csak előre meredt, valamin gondolkodhatott

Istenem, milyen szép, ahogy a szél a hajába tép

Tincsei csak repkedtek, s rajtuk a napfény lágyan törik meg

Én tovább sétáltam felé, izgatottságom nem mutattam

Talán mégsem véletlen hozott erre az utam...

 

A szeme sarkából meglátott de nem nézett rám

Bús képpel pillantott előre, merengve a baján

Egyenesen felé indultam, majd megálltam előtte

Csak ekkor mozdult meg, s nézett rám föl végre

Nem szólalt meg, csak nézett némán

Én sem szóltam, csak álltam tétován

Ekkor egy könnycsepp gördült végig arcán

S én már nem bírtam tovább, hogy így néz rám

 

Hogy lehettem ilyen bolond, hogy egykor eldobtam

Egy ilyen kincstől mint ő, csak úgy megváltam

De nem leszek ilyen ostoba többé soha

Milyen törékeny most is, mint egy porcelánbaba

Miattam sír talán? igen, én voltam aki bántottam

Két kezembe fogtam arcát, s lágyan megcsókoltam...

Egy darabig csak ült, nem csókolt vissza

S mikor épp elhúzódtam volna, kezét nyakam köré fonta

Közelebb húzott, s már ő is visszacsókolt

Majd úgy mint egykor a karjaimbe omlott

A szívem hevesen vert, a mámortól diadalittasan

Mert a hercegnőmet végre a karomban tartottam

És mindez felesleges lett, nem kellettek szavak

Együtt voltunk, s most már ez volt a legfontosabb!

 

 

---

Az ágyamban feküdtem, az iPodommal a fülemben, és az egyik kedvenc számomat hallgattam(Three Days Grace: Time of Dying), majd elaludtam. A képek csak úgy pörögtek a fejemben, mintha én lettem volna, de mégsem...aztán Bummm...felkeltem, és ez mind megmaradt a fejemben. Elhatároztam hogy megörökítem, és hogy szavakba öntsem, korántsem volt olyan egyszerű dolog, mint hittem...de elkészült...és most itt van, ez nem egy álomemlék, de annál inkább egy emlékálom...

 

Halálom órája...

Mint bármelyik másik nap, ez is úgy kezdődött
Majd este a barátok közül mindenki a lenti kisbárba jött
Zene és tánc, féktelen dorbézolás
Így szórakozott a régi baráti társaság
Majd megláttam őt, a tömeg sokaságán át
Ő is kíváncsi, s fürkésző tekintettel nézett rám
Csábos mosoly, kérdő pillantás, majd egy elismerő kacsintás
Viszonoztam én is, kacérkodva táncoltam
Ezzel minden figyelmét magamra vontam
Nem tudom hogy történt, már nem is emlékszem
De az este során valahogy mellé vetődtem
Egyik haverom szólt oda, ismeritek egymást?
Nézd, bemutatom, ős is egy régi barát...
Akkor, azon a napon kezdődött el minden
Mit láttam benne, még máig sem értem
Szép lassan megkedveltem, majd idővel megszerettem
Ekkor, már tudom, hogy nagy hibát vétettem
Bár szépen indult minden, rózsaszín ködben
Minden időm mit tudtam, vele töltöttem
Csöndes éjszakán, mikor ajka ajkamhoz ért
Úgy éreztem a szenvedély tüze bennem is ég
Hevesen vert a szívem, derekamon a karja
Csókjaiban úgy éreztem, mintha a lelkét kóstoltam volna
Testünk egybe fondódott, s mint a tenger egyként hullámzott
Majd előtört egy érzés, mitől mindkettőnk megborzongott

Reggel együtt ért minket a felkelő napsugár
Ekkor tudtam meg, mi is az hogy boldogság
Hogy mikor kinyitom szemem,két erős karja ölel át
És úgy érzem ő lesz az ki mostmár vigyáz rám.
De hamar rájöttem, hogy az élet nem mindig ilyen szép
Egy átlagos délutánon villant elém e kép
Éppen arra sétáltam, véletlen csupán?
S láttam hogy karjaival egy másik nőt fon át
Szívembe mintha tőrt szúrt volna, mérhetetlen fájdalom
Szememben könnyek gyűltek, s legördültek arcomon
Csak álltam ott, némán, és csak néztem őket
Néztem ahogy szép szájával nem engem, mást becézget
Csókjai amik egykor csak az enyémek voltak
Óhh, azokat a csókokat most másvalakinek adta
Végül ő is meglátott, meglepődött, lassan felém fordult
S meglepődtem én is újra, mert a nő a legjobb barátnőm volt
Éreztem ahogy szívem bordáim közt megreped
Majd kettétörik s onjta magából a véres könnyeket
Megnőtt a fájdalom, mellette eltörpült a világ
Felém nyúlt, majd azt mondta:ez nem az amit látsz!
Már hogyne lenne az, félre se érthetném
Kiket annyira szerettem, ők rúgtak most belém
Hátat fordítottam és futottam, csak futottam
Hallottam, hogy utánam szól: Hagyd hogy megmagyarázzam...
Nem akarom hallani, nem akarom érteni
Csak azt mit most láttam tudnám elfelejteni!
Hazaértem később, bevágtam az ajtót
Túl sokat hazudott, ez már nekem elég volt
A lakás most csendes, hideg és üres
Bár még őrzi a régi emlékeket...
De én itt állok, arra emlékezve, amit ott hagytam
Elfeledkezve arról, amit most végleg eldobtam

Elfelejtkezve a világról, amit tudok
Úgyhogy most itt állok, egyedül vagyok.
A whiskys pohárért nyúlok, s legurítok egy kortyot
Majd még egyet, s újra egyet, ez tényleg én vagyok!?
Ekkor megakadt a szemem, a szemközti falon, egy képen
Én voltam az, az egyik autóversenyemen...
A kocsim mellett álltam, a fejem dacosan felszegem
Igen, ez vagyok én! s ekkor már nem gondolkodtam
Fogtam a slusszkulcsom, s a pályához hajtottam
A kocsim sárga, a ruhám fehér, matricákkal teli
Melyek az autóversenyzés nagyjait képviselik.
De a bukósisak nehéz, így leveszem azt
Most úgyis csak fojtogat és fullaszt...
Ekkor újra fellángolt bennem, mit már otthon is éreztem
De a fájdalommal most harag keveredett és én a gázra léptem!
A pályára hajtottam, s csak róttam a köröket
Majd újra rámtörtek a fájó emlékképek
A fejemben pörögtek, egymást váltották a jelenetek
Ahogy ott állnak, s szorosan fogva egymást ölelkeznek
Bár ne is ismerném, sohase láttam volna!
S akkor most szívem eszemmel nem dacolna
Jobban beletapostam, szememben gyűltek a könnyek
A sebességmérő meg egyre feljebb és feljebb ment...
A düh, a gyűlölet ez csak nőtt bennem
Az adrenalintól pedig elvesztettem a fejem
Elmosódtak a kordonok, s a falak mellettem
Majd a kép, ahogy őt csókolja villant fel előttem
Ekkor nem tudom, hogy történt, de a kocsim megcsúszott
És nagy sebességgel, teljes erőből a falnak csapódott...
Forog velem a világ, mi történt? hol vagyok?
Halványan érzékelem, hogy fejjel lefelé lógok
Fehér ruhámon pedig vörös vérfoltok
Ezután a sötétség mindent elborított...
Később...
A kórházi ágyon fekszem, mozdulatlanul a fájdalomban
Látom az életem ahogy szemem előtt villan
Állapotom kritikus, azt mondják ittam, s ezért karamboloztam
De úgy fáj mindenem, a lélegzet is, de mégsem reagáltam
Ebben az ágyban fekszem, elvesztve mindenem
Látom az életem ahogy elhalad mellettem

És bárhogy is gyűlölöm, mert az ő hibája minden
Utolsó lélegzetemmel mégis a nevét rebegem
Mert két szemét látom, s az arcát, mi elmémbe vésődött
Majd nem fájt többe semmi, és életem a sötétséggel végződött...!

 

2010.02.17 (22:50)

 

"Az örök és igaz szerelem, ez lehet a legszebb

De a viszonzatlan okozhatja akár a veszted..."

 

 

---

 

Ízelitő készülő könyvemből...

 

...Lehajtott fejjel közelebb lépett Ninához, s egy karnyújtásnyira megállt tőle. Mikor felemelte a fejét s Ninára nézett a szeme csak úgy lángolt a dühtől, de mikor megszólalt, hangja csendes és félelmetesen nyugodt volt.

-Figyelj...-lassan felemelte a jobb kezétt, melybe egy fény kezdett pislákolni, majd árváltozott lángnyelvekből álló tűzgolyóvá. Nina meg se rezzent.

Dániel a lány arca elé emelte a tűzgolyót és lágyan fújt egyet a gömbre. Abból egy aprócska láng pattant Nina arcára, apró égésnyomot hagyva ott ahol érte, majd elillat. A lány felszisszent, és odakapott a kezével, majd dühösen meredt a fiúra.

-Emlékeztetőül...-szólt csendesen Daniel. Majd összezárta a kezét, melyben a tűzgolyókialudt és csak izzó parázs maradt belőle. Azt pedig egy mozdulattal Nina lába elé szórta, majd így szólt:

-Ne játsz a tűzzel, mert könnyen meégetheted magad.

Hangjában volt valami csípős él, ami egyértelművé tette a fenyegetést. Ez még csak a kezdet...

 

 

---