• 

Egy idegen nélkül...

A nap már a horizontnál járt, fénye meg csillant a víz felszínén. Ő a mólón ült, lábát a vízbe lógatta és a távolba nézett. Mindig könnyen elmerült a gondolataiban. Szerettem nézni a fák mögül, csendben csak őt. Mintha pont odateremtették volna a mólóra. S mikor felállt, a kirakós egy darabja eltűnt. Nélküle nem volt teljes. Nem volt szép. Nem volt egész… Bár tudnám mire gondolt. Tudom nem rám, de olyan jó azt hinni. Minden nap néztem, ahogy ott ült. Csak ült, s én néztem titokban. Gondolatai mérföldekre jártak, s az enyémek csak ő rajta. Nézhettem volna életem végéig, akkor sem tudtam volna megunni. Legbelül éreztem, nekem ő más, ő most nem olyan, mint a többi. Nem kis fellángoló érzelem, melyek napok múlva csak emlékként mutatják, mily ostoba voltam. Vele álmodni, rá gondolni a legcsodálatosabb dolgok voltak. Minden perc, míg arra vártam, hogy alkonyodjon, s ő a mólóra sétáljon kín és szenvedés volt. A percek mintha tudták volna, mire várok, lassabban teltek, hogy kínozzanak. Aznap is rá vártam. Álltam a magas öreg fa mögött, s lestem, mikor érkezik meg. De nem jött.
A nap már alig látszott. Lassú köd fedte a partot, s ő nem jött. Megrémültem, féltem. Nem tudtam mi az, miért nem jött. Remegni kezdet a kezem és kirázott a hideg. Nem tudom miért, mintha valami hívott volna, a mólóhoz indultam. Léptein minden lépéssel gyorsultak, s a szívem egyre hevesebben vert. A móló végére érve a vízben ott volt ő. Teste mozdulatlan, csak a lassú hullámok mozgatták ide-oda. Gyönyörű szemei a végtelent nézték. S én soha nem voltam még ilyen közel hozzá, mégis ilyen távol se. Hófehér ruhában volt. Akár egy angyal ki a menyből jött, hogy frissítse gyönyörű testét megmerítkezzen a tenger hideg vízében. Tessza Ellwood született 1972. április 24-én. 1996. augusztus 19-én a Seychelles-szigeteknél megfulladt. Élt 24 évet.

Három hónap telt el az óta, és még mindig fájt. Kegyetlenül fájt minden mozdulat. A levegő vétel, a séta, az alvás. Fájt a hiánya. Egy olyan emberé, akit nem ismertem mégis ő volt mindenem. Folyton rá gondoltam. Nem volt már semmi se a régi. Nélküle megállt minden. Nélküle én sem élhettem. Lionel Yonwin született 1970. szeptember 12-én. Öngyilkos lett 1996. november 19-én.

 

 

 

---

Mennyire is szeretem.

 

Mellette fekszem, érzem bőrömön a meleg leheletét. Karja szorosan átkarol. Csak fekszem, hallgatom halk szuszogását. Fekszem mellette, bámulom a plafont és azon gondolkodom mennyire is szeretem.

Felé fordulok. Fejem a mellkasán pihen, hallgatom egyenletes lassú szívdobogását. Lehunyom a szemem és arra gondolok mikor először megláttam.

Egy puszit kapok a homlokomra. Felébredt. A szemébe nézek, s értem minden ki nem mondott szavát. Kezemmel a hajába túrok, ő pedig egy puszit ad a nyakamra az álkapcsom alá. Imádom az illatát.

Én lehunyom a szemem és egy nagy levegőt veszek.

-  Akarod? – kérdem suttogva.

- Akarom. – válaszol rekedt hangon és megcsókolom. Magához szorít, arcomon egy

könnycsepp folyik végig, orvakarásnak álcázva gyorsan letörlöm, hiszen megígértem neki.

Felkelek mellőle miközben az éjszakás nővér belép és ellenőriz mindent, az infúziót, a monitort, kötést cserél a lábán, majd szomorúan ránk mosolyog, s lassú léptekkel halkan becsukja maga után az ajtót.

Visszafekszem mellé. De ő csak néz, engem néz és én pedig őt hosszú percekig. Kezével az arcom cirógatja, s közös dalunk dallamát dúdolja. Lehunyja szemét, a keze egyre lassabban mozog és a dallam is lassulni kezdet. A monitor pityegése mintha csak egy távoli szobából szólna.

Már nem is dúdol. Megszorítom a kezét, amivel eddig az arcom cirógatta.

- Akarom. – hangja alig hallatszik a sötét szobában. És ismét megcsókolom, de már nem csókol vissza. A monitorpityegés helyett pedig már csak halkan sípol.

Csak fekszem. Fekszem mellette, bámulom gyönyörű arcát, és azon gondolkodom mennyire is szeretem.

 

 

 

---

 

 

 

Szeretlek...egy srác szavából.

Zuhog az eső, s én pedig hazafelé sietek. Épp azon gondolkodom, hogy mi is mehet a tv-ben, amikor hirtelen valaki elkapja a kezem hátulról, magához szorít, és rám terít egy fekete kabátot.

- Ilyen könnyen hagynád, hogy elraboljanak? –nevet rám.

- Ha te akarsz elrabolni akkor igen. –nézek fel gyönyörű tiszta zöld szemébe.

- És ha egy idegen lenne?

- Akkor halálra rugdosnám. –felelem tejesen nyugodtan.

- Persze. És engem meg halálra csíkolsz, vagy mi? –mosolyog rám.

- Akár. –és már én is mosolygok.

- Hiszem, ha látom. –ekkor kibújik a kabát alól, majd futni kezed a zuhogó esőben.

- Mike! Várj! –kiáltok utána, és már futok én is.

Teljesen elfutottunk a tóig. Mikor utolértem volna, már a híd felé szaladt. A partról néztem, ahogy megáll a híd felénél, kitárja kezeit és az ég felé, néz. Nem bírtam levenni róla a tekintetem. Ahogy pólója rátapadt testére, ahogyan az eső végigfolyt arcán. Meseszép volt. Rám nézet és mosolyogott. Éreztem, ahogyan a szívem egyre gyorsabban ver, pumpálja a vért az ereimben, s a testem felforrósodik. Int, hogy mennyek oda. De csak nézem, s nem mozdulok. Nevetni kezd, majd felém, szalad. Hirtelen felkap, és pörögni kezd velem. A kabát kiesik a kezemből. Mikor letesz, megölel és egy puszit ad a nyakamra. Érzem meleg leheletét a vállamon.

- Még sosem voltam veled a hídnál. –megfogja a kezem és a híd felé, húz.

- Mert sosem hívtál. –suttogom halkan, de még így is meghallja.

- Nem tudtam, hogy szeretnél. –néz rám bocsánatkérő arccal. –Tudod, hogy te vagy a legfontosabb, olyan vagy…

- Mintha a húgod lennék. –fejezem be helyette. De nem merek ránézni, bármennyire is szeretnék. Mert én nem csak a húga akarok lenni, de ezt nem merem kimondani.

- Ann én…- kezd bele, de nem akarom hallani. Ezt már ismerem. Gyorsan megrázom a fejem és átbújok a korlát alatt. A kis peremen állok. Mike még csak most fogja fel, mit csinálok.

- Ne! –kiált rám, de már nem érdekel, csak nevetek. Mikor elindul felém, becsukom a szemem, elengedem a korlátott és lezuhanok.

- Ann! –még épp hallom, ahogyan utánam kiált, majd teljesen magába ölel a hideg víz. Nem kapálózok, csak hagyom, hogy süllyedjek. Még van levegőm a tüdőmbe, még bírom egy picit.

Eszembe jut, mikor először láttam és szólt hozzám. Mikor először ölelt meg és először álmodtam róla. Már csak egy kis levegőm van, már csak pár másodperc. Mike keze hirtelen megragad, és húzni kezd felfelé. De már nincs több levegőm, én pedig mélyre süllyedtem nem érünk fel. Akaratlanul is levegő után kapok, és érzem, hogy a tüdőm megtelik vízzel. Szédülök, már alig látok, csak Mike tiszta zöld szemét. Ha ez lesz az utolsó, amit láthatok nem bánom.

Levegő. A tüdőm úgy szívja magába, mintha évek óta nem lélegeznék. Hallom, hogy Mike liheg. A szemem még nem nyitottam ki, nincs erőm még arra se. Érzem, hogy kifelé húz, és már a talajt is a lábammal. Leül, és magához húz teljesen. Szorítása cseppet sem fáj.

- Azt hittem elveszítelek. Ann miért tetted ezt? –lihegi, teljesen kimerült. –Azt hittem már nem érlek el időben.

- Én… –meg sem tudok szólalni, a torkom ég. De ő még jobban szorít. Csak átölelem, és azt kívánom bárcsak minden eltűnne, és csak mi maradnánk. Kezével végigsimítja a hátam, majd az arcomhoz ér, magához húz és megcsókol. A szívem majd kiugrik a helyéről, a fejem zúg és kezdek megint szédülni.

- Szeretlek Ann. Teljes szívemből szeretlek. –suttogja. De én képtele vagyok megszólalni.

- Annyiszor szerettem volna már ezt megtenni.

- Ha tudnád mennyit vártam már erre. –suttogom rekedten. Magához ölel, és én hozzábújok. Szeretném, ha sose engedne el többet. Ismét megcsókol.  A szemébe nézek, és csak remélem, hogy látja érte élek még.

 

---

 

2010. március 30.

…A ruhám teljesen elázott már, de ő még akkor sem szólalt meg, ahogyan én sem. Nem! Most az egyszer kivárom, nem fogok engedni. Figyelem a zuhogó esőben, ahogyan arcán lefolyik az esőcseppek végtelen áradata. Ahogyan testére rátapad ázott pólója. Hirtelen felnéz, elkapja a kezem, magához húz és szorít.

- Annyira szeretlek. – suttogja. Meg se tudok szólalni. Csak állok, ő pedig csak szorít. Teljesen magához szorít, érzem leheletét a nyakamon. Sír, sohasem láttam még sírni. Miért teszi ezt velem? Arcát hajamba temeti. Nem tudom meddig álltunk úgy, ott az esőben. Talán percek voltak, vagy akár órák… Akkor ott, úgy éreztem semmi másra nincs szükségem. Majd rám nézet, de karjai még nem engedtek el.  Hangja olyan halk volt, de mégis tudtam méterekről is képes lettem volna hallani.

- El kell engedned! - Még most is hallom a hangját a távolban, ha zuhog az eső. Utoljára megcsókolt, és elengedett. Csak álltam, néztem, ahogyan távolodik, majd utána szóltam.

- Már rég elfelejtettelek! – Nem nézet hátra, csak megállt. Tudtam, tudtam, hogy akkor ismét sírni kezdet. Irtózatosan fájtak a szavaim, de tudtam, másképp nem leszek képes elengedni. Elindult. Figyeltem, ahogy eltűnik az éjszakában. Legbelül mégis reménykedtem, hogy visszarohan, és magához szorít úgy, hogy összetörnek a csontjaim. De a mesének mi alig kezdődőt vége lett. És én csak álltam az esőben, egyedül a magánnyal, a fájdalommal és a végét nem látszó ürességgel. Képtelen voltam megmozdulni is. Akkor éreztem először, hogy hiányzik valaki. Hogy, hogy tud fájni ott is, amiről eddig nem is tudtam. Soha többé nem láttam. S az óta nem tudom, merjek- e hinni még a mesének…

 

 

---

2009.november 14.

Sötét van. Csak a hold halvány fénye világitsa meg a kés csillogó pengéjét, s rajta sötét véremet.

A fürdőszoba hideg csempéjén csillogó vérben állok, szemem lehunyom, lábam pedig lassan összecsuklik, és a vérbe ülők.Érzem, ahogy a vér lassan lefolyik, végig a karomon, aztán a csempére.

Fáj. Ordítani tudnék, de nem. Tudom, hogy nem szabad. Erősnek kell lennem. Az vagyok, tudom.

Nagy levegőt veszek, lassan felemelem a kést, s a karomhoz emelem. Érzem a bőrömön a kés hideg pengélyét. A hideg ráz ki. Emlékek tucatjai törnek a felszínre. Majd síri kezdek, arcomról lefolyik a könny s vérem higitja föl...